De miért is olyan nehéz ezt felismerni?

Egyrészt, az élet komplex és változó természete miatt gyakran úgy érezzük, hogy a kirakós-darabok sosem illenek tökéletesen egymáshoz. A mindennapok rohanása, a stressz, és a számtalan feladat, amit el kell látni, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy elhomályosodjon a kép.

Másrészt, a társadalom és a kultúra is számtalan elvárást támaszt velünk szemben. Gyakran olyan mércék alapján ítélünk, amelyek nem is illenek hozzánk, és emiatt még inkább úgy érezzük, valami hiányzik – csak nem tudjuk, mi az.

Az egyik leggyakoribb csapda, amibe beleesünk, az a hiány pótlása külső tárgyakkal vagy élményekkel. Az emberi lélek úgy van programozva, hogy gyors megoldásokat keressen, így hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy új autó, vagy akár egy egyszerű vásárlás megoldja a problémánkat. De ezek a ‘gyors megoldások” csak átmenetileg enyhítik a hiány érzetét, anélkül, hogy valódi megoldást kínálnának.

Egy másik, általános tévhit a várakozás, hogy „majd jobb lesz”, vagy hogy „magától megoldódik” a probléma, ha ez vagy az bekövetkezik. Legyen az egy új munka, egy új kapcsolat, vagy akár egy új életfázis, sokan azt gondolják, hogy ezek az új elemek automatikusan kitöltenek minden hiányt. Sajnos azonban a változások, ha nem járnak belső fejlődéssel és önismerettel, nem hoznak tartós megoldást.

Különösen érdekes eset, amikor az emberek úgy döntenek, hogy egy másik országba mennek, remélve, hogy az új környezet magával hozza a hiányzó darabokat is. Ez azonban ritkán jön össze a várt módon. A külső körülmények változtatása csak átmeneti megoldás, és ha nem jár együtt belső változással, a hiányérzet hamar visszatér!

Egy másik nehezítő tényező, hogy sokan még az űr, a hiány érzetét sem ismerik fel magukban. Ennek oka sokszor az, hogy elfoglaljuk magunkat munkával, társas kapcsolatokkal, vagy akár a mindennapi rutinnal, csak hogy ne kelljen szembenézni ezzel a kellemetlen érzéssel.

Végül, de nem utolsósorban, sokan hajlamosak másokra mutogatni, amikor saját életükben hiányt érzünk. Legyen szó a partnerünkről, a főnökünkről, vagy akár a körülményeinkről, könnyű azt hinni, hogy ha mások változnának, minden jobb lenne. Ezzel azonban veszélybe kerül a saját fejlődési folyamatunk, hiszen a hiány érzetének megoldása elsősorban belső munkát igényel. Mások hibáztatása csak további kifogásokat szolgáltat, és eltereli a figyelmet a valódi probléma forrásáról.

Amíg nem vagyunk képesek megnevezni és szembenézni a hiányunkkal, addig nem is tudjuk azt pótolni vagy megoldani.

Felismerés nélkül nincs elfogadás, és elfogadás nélkül nincs változás. A hiány érzetének kezelése kétlépcsős folyamat: először is fel kell ismernünk, hogy valami hiányzik vagy nincs rendben az életünkben. Ez gyakran a legnehezebb rész, mert szembe kell néznünk a valósággal, amit eddig talán elkerültünk.

Amint ez megvan, jöhet az elfogadás lépése. Ekkor válik lehetővé, hogy tényleges, változásokat indítsunk el.

Ahhoz, hogy bármilyen hiányt vagy űrt meg tudjunk tölteni, el kell fogadnunk, hogy az létezik. Az elfogadás nem a feladás vagy a rezignáció jele, sokkal inkább egy aktív lépés a fejlődés és a változás felé. Csak ha elfogadjuk, akkor tudjuk megteremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik a pozitív változásokat.

A megszokott, de rossz kényelem csapdája is közrejátszik abban, hogy nem vagyunk hajlandók változtatni. Sokan tartanak a változástól, mert úgy érzik, elveszítik azt a kevés, de megszokott biztonságot, amit az aktuális helyzetük ad, hiszen az emberek sokszor úgy érzik, hogy ha nem változtatnak, akkor legalább „biztonságban” vannak, még akkor is, ha ez a biztonság csupán egy illúzió.

Az igazság az, hogy a világ folyamatosan változik körülöttünk, és a változás elkerülése nem garantál biztonságot. Sőt, az ilyen magatartás gyakran további hiányérzetekhez és problémákhoz vezet.

A hiány felismerése és elfogadása az első lépés a változás felé. A következő lépés az, hogy megkérdőjelezzük a „biztonság” illúzióját. Meg kell értenünk, hogy a változás magában hordozza a lehetőségét annak, hogy jobbá, teljesebbé váljunk. Csak akkor, ha felvállaljuk ezt a kockázatot, léphetünk ki a megszokott, de rossz kényelemből, és tölthetjük ki az életünkben érzett hiányt.

De mi van, ha még ennél is több vár ránk? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, először fel kell ismernünk és elfogadnunk a hiányt, majd fel kell vállalnunk a félelem kockázatát, és meg kell tennünk a változás első lépéseit.

Az önismeret nem egy magányos út, és néha a legértékesebb tanulságok éppen mások által tartott tükörben jelennek meg, amelyben láthatjuk saját magunkat egy másik szemszögből. Ez a „tükör” segíthet abban, hogy jobban megértsük, milyenek vagyunk, és milyen változásokra lehet szükség az életünkben. Nem minden válasz írható le, nincs két egyforma megoldás, ezért nem mindig találjuk meg a könyvek lapjain, és nem minden kérdésre találunk választ egyedül. Néha csak egy másik szempont szükséges ahhoz, hogy tisztán lássuk és megfogalmazzuk mi is hiányzik.